Víziók
Hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelet? Léteznek vagy csak gondolom a szemem előtt a képeket? Hazugság –e minden szó vagy igazak is vannak? Eljut hozzám az összes hang, vagy felfogják a falak? Álarcban járunk, maszkot viselünk, A hazugság gyilkos férge szétrágja testünk. Elvesztünk. A vastag kéregtől nem látszik, hogy van –e féreg a fában. Azért halunk meg, mert hiszünk a halálban. Elsötétült minden már, Ez a valóság. Az édes illúzió vár, Az övé vagyok. Nem létezik kín és nincs fájdalom. Nincs hazugság, ahova én tartok.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
You must be cautious if you want to survive, look back to check it if you hear a voice coming from behind you, don't be slothful! Perhaps a shadow is lurking, a shadow of your fear, It could be a memory that you'd forgetten long time ago... a memory... On a fanciful path, there you are walking, like a footpath in a tale, or in a cheerless dream. Every colour becomes gray as you wonderingly walk. What's that behind you? Something dreadful, something bad? It only depends on what you want to see, everything that you imagine, appears on the Path of Desires. On a fanciful path, there you are walking. Turn over what you aspires, it's easy to get lost! On the path of your dreams, on the path of your nightmares...
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Mélykék erdőben rejtőzve vár, Mesélj. Hát milyen a halál? A halál csendesen lépve érkezik, Jeges telében minden elveszik. Az első telén csak belédkóstol, Megjelöl, s benned bóbiskol, Éjjelente visszatér,álmodat vigyázza. Mondd fiam, vársz már a halálra? A második telén árnyékká változik, Beborít téged, beléd szökik. Kínzó gondolat, fájó társ lesz. Mondd fiam, halálod már féled? Harmadik tele már egészen sötét. A halál lassan az elmédbe lép. Beteg leszel, s rettegni fogsz tőle. Mondd fiam, hát már félsz-e? Negyedik telén rádköszön, üdvözöl, De arcát még mindig nem fedi föl. Eléd lép, s veled kezet fog. Mondd fiam, várod még halálod? Az ötödik telén veled jár már, Elkísér, mint esőt a sár. Csontodon érzed fagyos kezét, Mondd fiam, hát várod-e még? A hatodik tél a sebek tele, Ekkor találkozol valóban vele. Szívedben érzed fagyos kezét, Mondd fiam, hát féled-e még? A hetedik telén görcseid lesznek, A rettegést tetőzi végleg a tested, Homályba látod már a vén világot, Mondd fiam, hát biztosan ezt várod? Nyolcadik tele az elmúlás hava, Vak leszel, süket és béna. De lelkedben az emlékeket, Tudod fiam, csak azt hagyja meg. Kilencedik telén vihart kelt benned, Jeget zúdít s havat teremt. Hát sosem öl meg, Látod-e már? Fiam, maga az élet a halál. Kilenc tele a ködnek, Kerüli el mindig a tizediket. Metsző szélben az összeset Folyton éled, ez az életed.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Through all pain, far to any bolt-hole, There's only one way for my forsaken soul. I heard about it from lot of beautious stories, I saw it in my mind's eye, that I can still imagine. Children in the valley of the steep mountain! Encourage me by showing your face! Look into my eyes and tell what you see, The desire for knowledge of an aging man. A small hole on the dark moundain, Ensphered by mist, Cevered by viewless beings Whom I can hear singing. Eternity is waiting for me inside. A ray of hope to live another life. Mountain of the mist, let me into the cover, Admit me in the circle! Summon the darkness, Oh, spirit of another world! Cry out the black spell! I've feared to walk through, but already I feel Thah I'm growing quiet and going to be ready For the long journey To Immortality.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
It went many years, But at last came a knock, And I thought of the door With no lock to lock. I blew out the light, I tip-toed the floor, And raised both hands In prayer to the door. But the knock came again My window was wide; I climbed on the sill And descended outside. Back over the sill I bade a "Come in" To whoever the knock At the door may have been. So at a knock I emptied my cage To hide in the world And alter with age.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Megnyílt egy új világ, Egy világ a csillagok közt. Megtaláltam a csillagom és az lesz az új otthonom, Míg csillagközi látomásom véget nem ér! A csillagok közt nyugalomban vagyok, Ez a csend ideje. Csak a hullócsillagok hangja töri meg a némaságot, Csak álmomban létezik e világ. Olyan csodálatos érzés az üres térben lebegni, Semmi emberi érzés, Számomra tökéletes világ! Remélem örökké tart Ez az elme legsötétebb üregének mélységéből épült világ, Ilyennek képzelem a halált. Keresem a halálom és megismerem az árnyak világát.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Minden nap ugyanaz az álom fordít a fénytől el. Az összes kép, mi eddig fontos volt mind a semmivé lesz. Látok egy szörnyű házat, benne emberekkel. Rég nem látot barátaim ismerem bennük fel. Rámnéznek mind, valamit mondanak. De nem tudom mit; nem hallok hangokat. Vihar támad, s összeomlik a ház, Lelkükre nincs most ki vigyáz. Ha egyszer felébredek e szörnyű rémálomból láthatja fájdalmaim mind, ki felém hajol. De nem érti súlyát annak, mind amit álmodok, ráncaim mögött rejlő félélmetes okot. Látom, szörnyű képek Látom, élve égnek Látom élve égnek Látom így lesz vége. Látom...
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Hatalmas sziklák közt, fekete ég alatt Fekszenek a romok, csak ennyi maradt. Egy régi történet a kövekbe vésve; Egy ősi nép igaz meséje. Az utolsó napon beléjük karol És búgatja hangját a szél: „Eljött az időd, mennünk kell már, Én kísérlek, nem kell, hogy félj!” Az utolsó csatában vihar támad És a szél mintha megszólalna: „Ében Lovag, otthon vagy már, Ez a völgy az örök élet.” A hold fehér fénye és a romok sötétje Egymásba karolnak, nászuk zeng az éjben. A köveket a holnap nem rombolja tovább, Minden harcos szelleme itt megleli otthonát.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Hatalmas sziklák közt, fekete ég alatt Fekszenek a romok, csak ennyi maradt. Egy régi történet a kövekbe vésve; Egy ősi nép igaz meséje. Az utolsó napon beléjük karol És búgatja hangját a szél: „Eljött az időd, mennünk kell már, Én kísérlek, nem kell, hogy félj!” Az utolsó csatában vihar támad És a szél mintha megszólalna: „Ében Lovag, otthon vagy már, Ez a völgy az örök élet.” A hold fehér fénye és a romok sötétje Egymásba karolnak, nászuk zeng az éjben A köveket a holnap nem rombolja tovább, Minden harcos szelleme itt megleli otthonát. rounded by death, embraced by fate thoughts enshrouded in fog old trees wreathened with gray mist old things, forgetten in the bog the black moor, home of the weird sisters pestilential carcass of roamers fey roaring, a land fated to fail silhouette of silhouettes black moor, land of gloom
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
(<em>Instrumental</em>)
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Képek a falon, túl ismerősek, hogy nézzem! Az örök sötétlő éj, nem kell látnom, érzem! Az ízes sokféle mérgek, ízük oly’ rég ismerem, S a por, mit hoz a szél, s kiszárítja kezem. Az öreg szék a fa alatt: soha meg nem változ’, Hű marad mindig fölötte az ághoz. Az eső szaga, majd bújócska a nappal, Holnap is megmarad, nem változik azzal. Mosoly egy arcon, mindig változik, Egy perc és lelohad, aztán csodálkozik. Az igaz testvérség néha megszakad Lesznek mások, s leszel még egymagad. Az ellenség megbékél majd veled, Mikor már rég elfeleded! Kit ismersz, mondd meg, kit úgy igazán, Hogy megmondd mit tesz a jövő tavaszán? Egy szobor, egy medál, hogy állandó legyen, Hogy elmondd, hogy te is dolgoztál egyen. Minden ember egyforma, az összes változik. Idegen már az ismerős, ha másnap találkozik.
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026
Eljön az idő és egy napon A fájdalom besüt az ablakon. Húzd szét a függönyt és meglátod A legszörnyűbb égi átkot. Pipázol otthon a meleg szobában, Kinézel az ablakon; nem vagy a mában. Kifakultál, eltűntél, elsüllyedtél a mélyben, Az ősz megjött, bármit is reméljen Az egyszerű lélek, nem lesz napfény, Csak egy aszott testet ölelő karosszék. Végignézi az öreg hold ahogy lassan megvénülsz, Idősnek látszol, mikor rád süt fehér fénnyel. Ahogy múlik az idő, ő egyre jobban nevet, Közel már az ősz, és elsötétül minden végleg
Submitted by SerpentEve — Jun 22, 2026